(2019. 04. 05.)
Délután háromtól az Izabella utcában (a P2-es szemináriumi helyiségben) műhelybeszélgetés Pléh Csabával: „Pszichológiatörténet/írás – szerintem”. A Szekció tervezett revitalizációs programbeszélgetései sorát kezdjük el, nem akárkivel: a jelenlegi hazai pszichológiatörténet művelői közül talán a legjelentősebbel. Én mindenestre azt szoktam mondani baráti-szakmai és informális beszélgetéseinkben (amit most itt nyilvánossá is teszek), hogy mi, akik éppen most (még) a pszichológiatörténet ilyen-olyan művelésével próbálkozunk, illetve van valamilyen eredményünk is, Pléh Csaba „köpenyéből bújtunk elő”.[1] És ez akkor is így van (az én esetemben mindenképpen), ha netán kisebb-nagyobb vitáink lehettek/lehetnek is – éppen ezért (is) mindig izgalmas és tanulságos Pléh Csabával találkozni, illetve az ő írásait olvasni. Ez és így történt ma délután is.
Azért volt izgalmas ez a mai beszélgetés, mert Csaba a maga természetes és mégis szuggesztív előadásmódjával valóban afféle „program-beszédet” tartott. Pontosabban: nem „beszéd” volt, hanem hangosan gondolkodott – és éppen ezzel tudta elérni, hogy mi még hallgatva is részesei voltunk ennek a hangos gondolkodásnak. Amikor pedig Csaba befejezte a saját eszmefuttatását, mi szinte magától értetődően folytattuk.
Csaba gondolatmenete három csomópont köré rendeződött:
- A pszichológiatörténet művelésének új/profi módjai. – Nem feltétlenül az „íráson” van a hangsúly, hanem a „csináláson”, a művelés tényén. Tehát nem feltétlenül az a pszichológiatörténet-írás, hogy könyvekből írunk egy újabb könyvet. A pszichológiatörténet művelése viszont egyszerre szemlélet és módszer. A szemlélet megkerülhetetlen alapja: az új társadalomelmélet, tehát annak a problémának a kezelése, hogy a pszichológiatörténet mennyire tekinthető eszmetörténetnek is. Előzmény: pszichológia és/vagy filozófia. – A nagy nyelvterületek hagyományai; nemcsak az angol, de például fontos a spanyol is. – Egy következő izgalmas probléma: a pszichológiai tudás „termelése”. Ezzel összefüggésben egy igencsak érdekes probléma: a pszichológiatörténet művelése mennyire (csak) az „öregek” ön-reflexivitása, vajon a „fiatalok” ebben látnak-e/láthatnak-e fantáziát? Ahol talán megvan/meg lehet a találkozási felület: a digitális tudománytörténet művelése = a digitális adat- és információhordozók bekapcsolása a pszichológiatörténet művelésébe megkerülhetetlen kihívás, s ebben az „új világban” a mai fiatalok természetesebben mozognak, mint az „öregek”.
- A pszichológiatörténet művelésének másik nagy problémakötege: hogyan lehetne jobban tanítani a pszichológiát? Ebben mi lehet a pszichológiatörténet szerepe? A „Bologna” ebből a szempontból sem játszott/játszik üdvös szerepet, mert az alapképzés elején „tudják le” a pszichológiatörténetet. Ám Csaba, nagyon helyesen, nem a reménytelen helyzettel (és kritikájával) foglalkozott, hanem azzal, hogy mégis mit lehet(ne) tenni. A mai egyetemi képzésben hogyan lehetne „érdekessé” tenni a pszichológiatörténetet? Részben elvi, részben didaktikai/módszertani példákra hívta fel a figyelmünket. A pszichológiatörténet tanítása tehát lehet: mintaképző = a tudománytörténeti „hősök” bemutatása; az adatszerzés fontossága (pl. a levéltári kutatás is). Meggyőző példa volt: a Pavlov Bizottság tagjainak, dokumentumainak megkeresése stb.
- Mi lesz a pszichológiával? Szükség van-e, szükség lesz-e a pszichológiára? Csaba ezeket a kérdéseket sem valamiféle apokaliptikus vízió jegyében, vagy csak valamiféle borongós tónusban fogalmazta meg, hanem a jövő kihívásaiként, amire történeti alapon is kereshetjük a megoldás-javaslatainkat. Kétségtelen feszültség van az akadémiai/egyetemi szféra és az alkalmazott tudományok intézményes, segítő/szakmai és piaci világa között. Coachok és/vagy pszichológia? Hivatás és/vagy szakma? Önszerveződő/civil és vallási/egyházi törekvések, emberi kapcsolatokon alapuló és a piaci szolgáltatások problémái stb.
*
Volt tehát miről beszélgetnünk – élénk eszmecserét folytattunk. Akik jelen voltunk, nem bántuk meg.
Szekció-találkozásunkon a szekció (néhány) tagjain kívül nagy örömünkre megjelent és szintén érdemi hozzászólásaikkal gazdagították eszmecserénket: Lányiné Engelmayer Ágnes, Ranschburg Ágnes Hildegard és Szakács Ferenc is.
Lányi Gusztáv
[1] Az eredeti mondás, ismeretes módon, Dosztojevszkijtől származik: ő mondta azt, hogy az egész orosz irodalom Gogol Köpenyének az ujjából bújt ki.